az út az, ami boldoggá tesz…

Az a várakozás, amivel viseltetsz az ügy iránt, minden pillanatban felemel. Számomra, mint mindenki számára boldogság elérni a célt is... viszont amikor visszaemlékszem rá, mégis az odavezető út maga az, amiről többet tudok mesélni.

2015 őszén hallottam először az El Caminóról részleteiben. Előtte csupán halvány információfoszlányaim voltak és többnyire annyit tudtam róla, hogy létezik, semmi többet. Egészen addig volt ez így, amíg egy barátom el nem határozta, hogy végigjárja, és el nem kezdett róla többet is mesélni. Elsőre nem értettem mi ez a nagy lelkesedés, és nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Persze azt tudtam, hogy ez egy kemény, embert próbáló út lesz a maga 900 kilométerével, de a spirituális oldalát azonban akkor még nem vizsgáltam meg.

Főként talán az foglalkoztatott, hogy mi vesz rá egy embert arra, hogy elmenjen és teljesen egyedül sétáljon 900 kilométert. Voltak beszélgetéseim ezzel kapcsolatban, ha valaki megkérdezte, hogy én magam elindulnék-e egyedül, egy egyértelmű és gyors nem volt a válaszom.

Sokáig nem is foglalkoztatott a kérdés. Egyrészt, mert elérhetetlen álomnak tűnt az, hogy én is belevágjak valami hasonlóba, másrészt az életemben éppen akkor más dolgok foglalkoztattak, harmadrészt továbbra is mocorgott bennem az a kérdés, hogy egyedül vajon mit kezdenék magammal.

Aztán eljött a május és a június. Megtörtént a barátom nagy utazása. Hazaérkezve rengeteget mesélt az élményeiről, tapasztalásairól mind a fizikai, mind a spirituális oldaláról beszámolva. Láttam rajta, hogy a séta pozitív hatással van rá. Kivirult és áradt belőle az a jótétemény, amit útja során kapott. Rengeteget beszélgettünk arról, mi történt vele mind kívül, mind belül. Amit tapasztalt, az egy maradandó spirituális élmény számára.

Beszámolója nyomán kezdtem el kacérkodni azzal a gondolattal, hogy kipróbálom. Ekkor még kósza gondolat, halvány remény formájában, de itt volt velem. Utólag már rájöttem, hogy egyáltalán az elinduláshoz vezető útra is meg kell érkezni. És amikor megérik benned és elindulsz, azt addig is végig kell taposni.

Ez önmagában is egy spirituális út...

És most még csak az úthoz vezető útról beszélünk. Hosszú hosszú belső út vezetett odáig, míg elindultam a külső utam felé.

Felkészülésem alatt kapcsolatba kerültem több emberrel is, akik megjárták a Camino valamely rövidebb vagy hosszabb szakaszát. Kivétel nélkül mindenki tervez újat és valamilyen formában vissza vágyik az útra. Csodás történeteket, élményeket és megtisztulásokról szóló beszámolókat hallottam, és érdekes számomra, hogy amióta elkezdett ez a gondolat foglalkoztatni, egyre több emberrel találkozom, akik voltak valamely úton. Ki így, ki úgy végigjárta a maga Caminóját. Volt, aki fizikailag, és volt aki spirituális utakon önismereti folyamatok által.

Bennem egészen pontosan 2016 nyarának végén fogalmazódott meg a gondolat. Életem ebben az időszakban egy nehezebb szakaszához érkezett és kissé belefáradtam a külvilág által rám rótt terhek cipelésébe. Ekkor döntöttem el, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Szükségem lett volna egy hosszabb elvonulásra, legszívesebben akkor indultam volna el, de egyrészt a körülmények nem engedték, másrészt fel kellett életem első zarándoklatára mind fizikailag, mind lélekben készülnöm.

Felettébb kíváncsi voltam arra, hogy milyen a zarándoklat, és célom volt, hogy megtapasztaljam az út spirituális áldását. Reálisan felmérve a helyzetem, belső és külső utam a 900 kilométeres Francia útnál egy fizikailag kisebb utat tett lehetővé, így azon morfondíroztam, mitévő legyek, amikor is kiderült számomra, hogy az El Camino Magyarországról végigjárható. Hivatalosan Budapest null kilométertől – Clark Ádám tértől indul, és az ausztriai Wolfsthal-ban csatlakozik be az osztrák szakaszba (Jakobsweg), így része az évezredes zarándokútnak.

Igen fontos állomáspontja Lébény, ahol egy Román stílusban épített 800 éves templom áll Szent Jakabnak felszentelve. Így ez a magyarországi Szent Jakab út végpontja, ahol a zarándokok díszes oklevelet kapnak arról, hogy végigjárták a magyar Szent Jakab zarándoklatot. Erről nem is szaporítom tovább a szót, bővebb információt magáról a Camino Húngaro-ról ide kattintva találsz.

Lébényig tartott 2017 nyarán a zarándoklatom – a gyönyörű és hatalmas lébényi Szent Jakab templomig. A 220 kilométeres séta közben átéltem megannyi fájdalmat, csodát és örömöt.

Utam során megtapasztaltam

• azt, hogy otthon vagyok a világban, csak jelen kell lennem és megtalálom a nyugalmat.

• hogy a fájdalom csupán egy érzés, és nem lehet akadályozó tényező.

• a kitartás erejét, ezáltal a saját belső erőmet.

• elsőre idegen emberek szeretetét, kedvességét, bizalmát.

• hogy nem árthat nekünk senki és semmi, ha a helyes irányt választjuk és követjük a belső vezérünket.

És merre van a helyes irány? Figyelj kicsit befelé és megtudod… ott van a megoldás.

Lélekben 2016 novemberétől kezdtem el készülni, amikor is születésnapomra kaptam egy útikönyvet. Láttam, hogy bíznak bennem azok, akiknek elmondtam mire készülök és éreztem, hogy érdemes lesz belevágni.

A testem áprilisban kezdtem rá felkészíteni hosszabb túrákkal és a felszerelésem apránkénti beszerzésével. Mindenből a legjobbat. Úgy hallottam, hogy két dolog tudja elrontani igazán a zarándoklatot: egy rossz hátizsák, és egy rossz túrabakancs. Így ezeknél nem spóroltam az összeggel – tényleg a legjobbat akartam, amit azt hiszem, sikerült is beszereznem. Ugyan a lábammal voltak problémák, de kinek nem… és ezt biz egyáltalán nem a cipő okozta, hanem én magamnak.

Az útikönyvet olvasgattam, illetve pár blogot, amit tapasztalt zarándokok írtak. Fizikailag viszonylag egyszerű volt a felkészülés, és az eszközök beszerzése. Bár kissé tartottam az ismeretlentől.

Tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy ez az egész nem is erről a 220 kilométerről szól. Valószínűleg nem is arról a 3600-ról, ami Budapest és Santiago között húzódik. A belső út a lényeg. Az a spirituális út, ahogy eljutok odáig, hogy képes leszek megállni, és 3 percnél többet eltölteni önmagammal anélkül, hogy unatkoznék, vagy éppen semmittevéssel gyanúsítanám meg magam. Ez volt az önismereti utam akkori nagy kihívása.

Egyébiránt az út végén voltak ilyen kérdések másoktól felém:

• Nem volt unalmas?

• Mit csináltál ott egyedül?

Mit csináltam volna? Mentem előre… Meg néha megálltam. Meg mentem… és így tovább. Néha ettem, néha aludtam. Amúgy rájöttem, hogy nagyon jó társaság vagyok. Az úton tanultam meg igazán értékelni a saját társaságom. Rájöttem, hogy egyedül lenni nem egyenlő a magánnyal, és tulajdonképpen semmit nem tenni nem egyenlő a semmittevéssel.

Volt bennem félelem, izgalom, várakozás. És tényleg igaz az, ahogy Dan Milman megfogalmazza: az út az, ami boldoggá tesz… nem a cél.

Szerintem valóban az út minden pillanata maga boldogság. Legyen az az életed, legyen az egy vágyad elérése, legyen egy új autó megszerzése, vagy egy utazás előkészülete. Az a várakozás, amivel viseltetsz az ügy iránt, minden pillanatban felemel. Számomra, mint mindenki számára boldogság elérni a célt is… viszont amikor visszaemlékszem rá, mégis az odavezető út maga az, amiről többet tudok mesélni.

Milyen is maga a felkészülés? Ezt döntsd el te magad. A konklúzió meg mindenkinek a sajátja. Nekem is volt jó pár. A tanulság – ha megtalálod – ott van elrejtve. Kinek a magáé.

---

Írtam régen egy blogot. Blog az utam kezdetéről, a lépéseimről, bukásaimról, felállásaimról szól: arról, ahogy a saját utamat járom. Ezt a blogot egy ideig altattam, mert máshol volt a fókusz. Viszont hiányzott. És mivel hiányzott, úgy döntöttem, újból elérhetővé teszem itt a SubStack-en. Ezt olvasod most. Írásaim talán segíthetnek majd neked is elindulni önmagad megismerésén keresztül önmagad kiszínezésében.

Örömmel veszem, ha követsz. Ha kapcsolódnál, írj egy e-mailt a sandor@tolvajsandor.hu címemre! Szakmai profilomat megtalálod itt: https://www.linkedin.com/in/tolvajsandor/ Ha szeretnél velem élőben dolgozni, itt keress: https://businessbloom.consulting/