Az én koronám, avagy ezt üzente nekem a COVID

Megélések, tapasztalások, kihívások egy újdonsült apa szemével

Most, hogy talán kilábalunk a COVID időszak ezen szakaszából arra gondoltam, összegzem azt, amit megéltem az elmúlt egy évben. Eleve új kihívások elé néztem, hiszen babaváró kispapa minőségemben ért ez az egész történés. Emlékszem arra a szerdai napra, amikor azt terveztem, hogy félrevonulva otthon fogom tölteni a csütörtök pénteket és a hétvégét. Jó hosszúra sikeredett, mert azóta is itthonról dolgozom. Ennek több, mint egy éve már.

Kezdetben – ahogy más sem – mi sem tudtuk, hogy mi van körülöttünk. Mi ez az egész? Hogyan fogjuk átvészelni? Miért vásárol mindenki lisztet, cukrot és wécépapírt? Ebben az időszakban a kedvesem is home office-ba kényszerült, ami amúgy neki és a növekvő pocakjának kifejezetten jól jött. Igazság szerint a magunk mikrokörnyezetében élveztük a helyzetet. Nem kell kimozdulni, itthonról el tudunk intézni mindent. Felfedeztük az új, változásban lévő világot, ezáltal azt, amit a digitális tér adott nekünk. Szóval belemerültünk a leendő kis hármasunkba, élveztük a csendet és a babavárást. Természetesen minket is foglalkoztatott, mi van odakinn, és mi lesz, többnyire mi a saját életünkből igyekeztük kihozni a legjobbat.

Nekem egy áldás volt az adott időszak, de nem a COVID miatt.

Az év első felében babavárás, az év második felében pedig a megszületett piciny babánk útjának az egyengetése jellemezte. Aki szülő, az tudja, hogy ez mivel jár. 0-24-es jelenlét, elfelejtett alvás, éjjel nappal készenlétben, hogy az a piciny kis teremtés biztonságban érezze magát. Mindezt úgy menedzselni a magam részéről, hogy a szükséges anyagi javak előállítása mellett legyek szerető társ és gondoskodó apa is. No meg a vállalkozását építő férfi is, aki törekszik arra, hogy fejlődjön ő maga is, és ezáltal egyre stabilabb fészket tudjon teremteni.

Nem nagyon volt időm ilyen „aprósággal” foglalkozni, mint a COVID. Legfőbb feladatomnak azt tekintettem ezzel kapcsolatban, hogy megtartsam az újonnan születő családom biztonságát, és az épségét. Ezért még annyit sem mozdultam ki itthonról, mint mások.

Nagyon vigyázva magamra és leendő családomra, egyensúlyban maradva belülről figyeltem az eseményeket.

A kispapa szerep mellett akadtak még egyéb kihívások is…

Az egyik a munkám végzése itthonról. Szeretek csapatban dolgozni, és szeretek emberekkel személyesen dolgozni. Azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, igazán inspiráló személyiségek számomra, nagyon hiányoztak a közös meetingek, kávézások, brainstormingok, feladatmegoldások.

Hogyan éltem meg ezt az időszakot coachként?

A COVID előtt azt vallottam, hogy coachingot csak személyesen vállalok, mert a kliensem és közöttem az energiaáramlás jobban érezhető, ha személyes jelenléttel vagyunk a térben. Tulajdonképpen ez egy újabb tanulási folyamatnak volt az első fejezete. Mégpedig az a komfort zónán kívüli élmény, hogy a személyes találkozókat a Zoom-os találkozók váltották fel, az érintést szemkontaktussal és egyéb nonverbális jellel váltjuk ki. Időről időre egyre komfortosabbá váltam a vezetett folyamatokban.

Be kell valljam, hogy a kamerának nem vagyok a barátja. Leginkább eleinte azon vettem észre magam, hogy folyamatosan magamat nézem. Merre nézek, hogy nézek, hogy nézek ki, mi van a háttérben, stb… Nehéz volt ezen átlendülni, de sikerült. Végül a megoldás az lett, hogy egyszerűen lekapcsoltam a saját kameraképem, így teljes mértékben a másik emberre tudok koncentrálni. Ő lát engem, én látom őt. Én nem látom magam. Hiszen ez a személyes találkozókon is így van. Így természetes.

Aztán jöttek a kérdések.

Vajon a jól bevált technikákat hogyan fogom tudni alkalmazni online? Mozgást igénylő gyakorlatokat kamerával menedzselni? Képkártyák? Ölelés? Rajzos feladatok? Vagy éppen egy zsebkendő asztal fölött történő átnyújtása hogy fog működni? Ahogy elkezdtem belehelyezkedni a feladatba, szinte maguktól jöttek a megoldások. Megismertem a csend még nagyobb erejét, és az eszközöket pedig szépen elkezdtem felkutatni, mit hogyan tudok használni ebben a térben. Azt hiszem, mára ez sikerült, bár még mindig tanulok újat. Ez mondjuk igaz a személyes jelenlétre is. Mindig tanulunk újat! A másik területem, ami nehezet hozott, az a testedzés.

Hogyan éltem meg ezt az időszakot férfiként?

A konditermek bezártak, a csoportos edzések elmaradtak. Csak a futás maradt. Egy idő után azt vettem észre, hogy ezt önmagában nem élvezem annyira, mint amikor egy héten több féle edzésem is volt. Elmaradoztak. Ennek a folyománya az, hogy most meg kellett egy picit állnom, erről majd a későbbiekben lesz még szó. Mondjuk életmód és karrier coachként ezt így érdekes leírnom, no de hát a coach is ember… nem? És ez biz egy extrém helyzet volt ahhoz képest, amit eddig megszoktunk. Szóval itt is meg kellett keresnem azt, ami számomra feltöltő. És hát valljuk be, újdonsült apaként ez nem annyira könnyű. Viszont nem is lehetetlen.

Férfitársam többsége amikor apa lesz, a testedzés az első, amit elhanyagol. Megnövekedik a teher, megnövekedik a tanulnivaló – hiszen a jó apaságot is tanulni kell, mint minden mást is. Viszont fel kellett ismernem, hogy ez nem egy sprint, hanem egy igazi maratonfutás. Hosszú távon szükség van ránk a pályán. Így amikor elhanyagolod a testedzést, gondolj arra, hogy ez a rövid távú kényelem hosszú távon vajon mit okoz? Én például szeretnék a gyermekem után rohanni vidáman az Anna réten – és még sok más helyen.

Ha eltunyulok – mert ugyan a gyereknevelés és mellette családfő, dolgozó férfi, stb… szerepek igen sok energiát kérnek – ez nem fog menni. Viszont ha nem foglalkozunk tudatosan magunkkal, akkor csak adunk, csak adunk, csak adunk – aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy kövérek vagyunk, lassúak, lihegünk, és töredékére sem vagyunk képesek annak, amire előtte képesek voltunk. Sem mentálisan sem fizikailag. Mi lesz a kifogás, amikor nem megy? Az, hogy hát gyermekem miattad vagyok így? Feladtam magam azért, hogy neked jó legyen? Nemár! A gyerek sohasem hibás. Ilyet nem mondhatsz! Tudod mi van? Te vagy a hibás! Neked kell helyre hozni! Sőt… neked kell megtartani saját magad.

Amikor az anya megtartja a csecsemőt, te megtartod a csecsemőt és az anyát, vajon téged ki tart meg? Van egy pont, amikor az anya a gyermekét tartja, és nem téged. Azelőtt egymást tartottátok – és persze magatokat, de van egy időszak, amikor nem egymást támogatjátok, hanem az anya a gyermek felé néz, te pedig mindkettejük felé. Ekkor neked magadnak kell megtartani saját magad!

Ebben az időszakban neked kell magad tartani, hogy megtarthasd őket, ezáltal az anya újra meg tud erősödni. Egy idő után képes lesz visszafelé adni, de ahhoz először fel kell töltődnie. Képes lesz visszafelé is adni, és eljön az a pont, amikor az újdonsült APA és ANYA ezen szerepek mellett ismét FÉRFI és NŐ tud lenni.

Hiszen attól, hogy anya-apa vagytok, soha ne felejtsétek el a férfi-nő kapcsolódást közöttetek, ami az egésznek az alapja! Éppen ezért nem hagyhatod el magad!

Számomra ebből a megállásból ez lett a tanulság. És ez így, hogy egy ilyen bezárt COVID időszak volt körülöttünk, még nehezebben volt felismerhető. Viszont hosszú hosszú önreflektív munka eredményeként megszületett az az APA, aki tisztában van azzal, hogy először neki magának kell rendben lennie, mert csak abból tud adni, amije van. Amije nincs, abból nem. Apa, férfi, társ, munkatárs, vállalkozó, barát és még kereshetném a szerepeimet, amiben kiteljesedem, de most azt hiszem, elég ennyi.

Mit látok kifelé?

A lakosság nagy része bajban van. Túlsúly és szorongás. Elhagyják magukat, pánikolnak, lázadnak, és fröcsögnek egymásra. Félnek. Nagyon nehéz időszak az, aminek a végéhez közeledünk. És valószínűleg még nincs vége. Nehéz szívvel nézem azt, hogy megint két felé osztanak bennünket Oltottak, és az oltatlanok. Vannak akik „előjogokkal” rendelkeznek, és azok, akik ez ellen felemelik a szavaikat.

Sajnos jól működik most is az „Oszd meg és uralkodj!” stratégia. Óvatosnak kell lennünk, és szemfülesnek arra, hogy mi az, ami a saját gondolatunk, és mi az, amit félelemből mondunk, teszünk. Az emberek csak akkor tudnak ebből kijönni, ha tudatosan ránéznek a saját működésükre, és cselekszenek. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak nehéz helyzetben. Ebben a nehéz helyzetben könnyű elhagyni magunkat. Viszont ez még nehezebbet szül. Mozgás és ingerszegény időszak volt ez az elmúlt egy év. Küzdünk vele mindannyian.

Ezentúl a körülöttünk lévő világ másképp viselkedik.

El kell fogadnunk, hogy sebezhetőek vagyunk, és vigyáznunk kell magunkra és egymásra. A világ ide jutott, és így fogunk tovább menni. Nem biztos, hogy rossz. Inkább azt mondom, más. Ha alkalmazkodunk, minden jobb lesz.

Nézzünk magunkba! Figyeljünk a testünkre! Figyeljünk a lelkünkre! Vigyázzunk egymásra kívül belül, és kezdjük el újra felépíteni azt, ami most tönkrement. Kezdjük el a saját egészségünkkel! Tudatos életmódváltás, helyes étkezés, sport, áramlás, motiváció! Ez az, ami egyensúlyt fog hozni.

Változtatni a legnehezebb. Elhatározás kell. Tudom, hogy könnyebb hajnalban a meleg ágyban fordulni egyet és elhitetni magunkkal, hogy minden rendben van. Könnyű út később panaszkodni, vagy irigykedni másokra, hogy nekik persze könnyű. Nem az senkinek, csak az aki mozdul, megtette az első lépést.

Te hogy vagy most?